Háy!
Jo kis kezdés nem?… Lehet ezen még javítok. Lényegtelen. Az én generációm, amit már néha nem is értek biztos ismeri a televízió készülék lévő gyerek adásokat amiket régen néztünk. Volt ugye Minimax aztán valami “komolyabbra” tértünk át jött a Jetix, aztán a Disney… Sajnos nem volt a szolgáltatónknál Nickelodeon szóval Spongyabobot csak néha tudtam nézni valamelyik másik adón. Sok mindenben meghatározta a gyerek koromat ezek a csatornák amikra már a húgom azt se tudja mi az?… Hannah Montana? Na na?…. Húgom értetlenkedve szokott nézni és innen tudom hogy bár még kamasz vagyok már más generáció fogja.
Szerintem egy időben valami történt a Disneyvel mert valahogy a varázslók után nem tudott maradandó sorozatot alkotni (számomra). A régi Jessie című sorozatot nagyon vártam az elején hiszen vártam már egy olyan sorozatot ami függővé tesz engem ami érdekes lehet számomra. Bár élveztem az elején hamar kinőttem és rá jöttem valahogy nem volt szimpatikus a főszereplő csaj. A többi gyerek még elment mert hát csak gyerekek de sokszor idegesítőbbek voltak mint én amikor nem kapom meg azt amit akarok!
Viszont nem rég jött a szomorú hír miszerint az egyik fiatal színész, akit nem nevezek mert hát úgyis tudja, aki tudja… Hogy álmában meghalt szegény… 20 éves volt… És ez valahol nagyon rossz érzés volt és valahogy… Sajnálom de nem tudtam együtt érezni egyből. Facebookon jött a sok R.I.P hashtagek meg a sajnáljuk, de… Valahogy nekem nem jött össze ez az együtt érzés. És lehet bennem van a hiba de őszintén megmondom ifjú létemre még találkoztam a halállal életemben csak egyszer de az nagyon rosszul esett… Nem tudtam át érezni a fiatal fiú halálát és ez valahol lelketlen dolog, de valahol mégsem. Szüleim mesélték hogy történt ez az esett és ők elképedtek, én viszont annyira nem és így a szituáció elég fura volt… De tapasztalatlanok vagyunk és fel sem fogjuk miért történt ez. Biztos van a gyereknek családja aki gyászolja… És meg értem őket de ez nem az én fájdalmam hanem az övék. Ha minden ember gyászában benne lennék nem élném meg a holnapot a szorongások miatt.
De miért vagyok ennyire lelketlen? Mert nem velem vagy közeli hozzám tartozómmal történt… És nem csak én vagyok így! Többen inkább megjátszák sérüléseiket hogy át érezhető legyen mert ez a normális nem? Meghal valaki? Nagyon szomorúak vagyunk miatta… De őszintén… Hány gyerek vagy fiatal, aki még iskolában se volt, akinek még az első szexuális élménye se volt még… Hány ilyen ember hal meg nap mint nap!? És ez szerintem nem szívtelenség… Egyszerűen csak intimitás nincs meg…
Érzékeny típus vagyok ha filmről van és persze elsírom magam ha egy jó filmben meghal valaki… De akkor miért nem a valós emberek miatt sírok? Mert nem ismerem őket… Nincs közös élményeim amik megmaradtak volna bennem… Utolsó filmen amin sírtam az a Bosszúállók volt, ahol – VIGYÁZAT SPOILER – Vasember az életet adja a földért… Sírtam? Szinte zokogtam… Mert egy 11 éve követem a Vasember és a többi bosszúállók filmjeit és hozzám nőttek mintha barátaim lennének és ezért esett rosszul hogy végülis az egyik karakter meghal… Sírtam… Nem kicsit, de ez egy múló fájdalom…. Egy filmbeli karakterhez persze nem lehet összehasonlítani az igazi emberrel… Viszont én nem tudtam át érezni ezt a majdnem egykorú fiatal halálát. Szomorú dolog történt, és vannak sajnos mások akik jobban megérdemelték volna a halált mégis egy fiatal halt meg… Az élet igazságtalan. Ezt mindenki jól tudja. És nem is kell tovább ragozni…
Nem baj, ha nem tudsz át érezni egy távoli halált… Úgyse fogja senki se tudni milyen szenvedéseken keresztül mehetnek át a szülők most a pillanatban is… Nehéz együtt élni ezzel. Nem is biztos hogy túl fogják tenni magukat ezen. Az élet fontos. Nem a hírlapokon keresztül kell élni hanem a való világban… Félnek a fájdalomtól, vagy a szeretettől… Megérdemeljük az életet? Mindenki megérdemli az életet, csak ne vesszen kárba….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: